Második novella

Nézem a tűz lángjait, ahogy a szikrák egyenként emelkednek fel. Majd amilyen gyorsan szikrákká váltak, olyan gyorsan el is tűnnek.
1 órája várok Sophie-ra, gondolva se arra, hogy cserben hagyna.
Felálltam a kandalló elől és az ablak elé léptem.
Esőcseppek folytak le, egyesével, egyre nagyobb folyást képezve.
Gondolataim újra feltámadtak:
ő az a lány, akivel jóval többek vagyunk mint barátok, többek, mint szerelmespár.
Többek, mint mások. Többek bármilyen más kapcsolatnál.
Erre nincsenek szavak.
De nem is kellenek.
Elég ha érezzük.

Ma különleges este van.
Igazából ő ezt nem tudja, nem ünneplünk semmit, sőt még csak hónapfordulónk sincs.
De muszáj elmondanom neki, hogy el kell utaznom.
Nem tudtam mást tenni, meg kellett hoznom ezt a döntést.
Fáj, hogy itt kell hagynom őt, és tudom, hogy gyökeresen megváltozik majd minden.
A kérdés csak az, hogy pozitív vagy negatív irányba.

Halk kopogást hallottam.
Tudtam, hogy ő az.
Nem szereti a hangzavart, a feltűnést. Egyszerű és szelíd... pont ez az, ami megfogott benne.
Az ajtó felé léptem, majd lenyomtam a kilincset. 
-Liam-suttogta Sophie, majd a nyakamba vetette magát. 
Teljesen el volt ázva. Szerencse, hogy a sminket nem viszi túlzásba.
-Jó látni-válaszoltam, miközben elengedtem őt.
Becsuktam mögöttünk az ajtót, majd a gondosan előkészített nappaliba mentünk.
-Kérsz valamit?-kérdeztem, közben leültünk a kanapéra és egy pokrócot terítettem a hátára.
-Igen, egy teát-mosolygott, majd lábait törökülésbe helyezte.
A konyhába kimentem, majd egy perc alatt hoztam be két pohár almás-fahéjas teát,-mivel jól tudtam, hogy ez a kedvence-letettem az asztalra, majd Sophie mellé ültem.
Egy apró puszit nyomtam a szájára, és megöleltem.
Soha nem voltunk az a páros, akik egész nap csókolóznak, szünet nélkül. Hiszen a szerelmet nem csak úgy lehet kimutatni.

-Sophie, figyelj. Nem akarok itt húzni-vonni semmit. Azért hívtalak át, mert beszélnünk kell.
Az egész mondandómat egy levegővétellel hadartam el, majd lélegzetvisszafolytva vártam a reakcióját.
-Mond. Figyelek-bólintott, közben a bögrét óvatosan letette az asztalra.
Két csodaszép szemével rám nézett. Görcsbe rándult gyomorral vettem fel a szemkontaktust, majd belekezdtem.
-El kell utaznom. Nem kis időre.
-Tessék?-kérdezte felhúzott szemöldökkel, miközben hangsúlyát-alig észlelhetően-megemelte.
Kabátja után kapott, majd határozott léptekkel az ajtó felé indult.
-Most meg hová mész? 
-Haza. Minek maradjak itt? Tudom, hogy most jön az, hogy "bocsi, de itt van vége". Nem bírom hallani, ahogy kimondod.
Az ajtóban értem őt utol, csuklóját megfogva próbáltam visszatartani.
-Kérlek beszéljük meg.
-Liam,-simította végig az arcomat-ezen már nincs mit beszélni.
Hátrafordult és kiszaladt a zuhogó esőbe.
-Sophie! Várj!
Torkom szakadtából kiabáltam utána, közben csak futottam.
Neki viszont esze ágában sem volt megállni és megvárni.
Lépteim gyorsak voltak, mégsem eléggé ahhoz, hogy utolérjem őt.
-Várj már meg!
Úgy ordítoztam mint valami elmebeteg. Jelenleg az érdekelt a legkevésbé, hogy mit gondolnak rólam az emberek.
Levegővételeim egyre gyorsabbak lettek, lépteim egyre sűrűbben követték egymást.
Hideg, őszi este volt. Az úton csak a villanyoszlopok adtak valamennyi fényt.
Az eső egyre jobban esett, pocsolyákat képezve az úton.

-Sophie-suttogtam, miközben utolértem,  megfogtam a kezét és magam felé fordítottam.
-Hagyj, kérlek. Ne nehezítsd meg a helyzetem-válaszolta. 
Szinte remegett.
Lehet, hogy sírt, de ezt nem mondhattam biztosra, a szakadó eső elmosta esetleges könnyeit.
-Szeretlek-válaszoltam homlokomat az ő homlokának támasztva.
-Én is szeretlek.
-Sophie... várj meg. Ha tényleg szeretsz várj meg és együtt lehetünk. 
-Megvárlak Liam. Meg foglak várni. Megígérem-válaszolta, majd nyakamat átkarolta, kezeimet derekára csúsztattam, és megcsókoltam.
Tudtam, hogy jól cselekszem.
Az meleg esőcseppek szüntelenül nekünk csapódtak, de nem érdekelt.
Egyre hidegebb volt, a víz végigcsurgott bőrömön, és kirázott a hideg.
Beletúrt vizes hajamba, míg én teljesen közel húztam magamhoz.
Élveztük egymás csókjait...-az időt, amit még együtt tölthetünk.

3 év múlva
Rengeteg idő telt el, mióta elszakadtunk egymástól. Valahogy megszakadt közöttünk minden kapcsolat. Körülbelül egy éve még egy SMS-t sem kapok Tőle.
Utoljára egy szívet küldtem neki.
Semmi válasz.
Aztán visszacseng a hangja, mikor azt mondta, hogy megvár. Úgy érzem minden rendben lesz.

A vonaton ülve a rohanó fákat nézegetem.
A madarakat, a leveleket, a füvet. Teljesen más minden. Mások az illatok, a színek és a táj.
De mégis, mindennek ellenére érzem, hogy itthon vagyok.
Mikor leszálltam, az állomáson mindent jól átnéztem.
Itt alig változott valami. 
A hátsó falhoz sétálva láttam, hogy még mindig ott virít a "Liam & Sophie forever" felirat, amit körülbelül 3 és fél éve rajzoltunk, a többi írás és graffiti mellé.
Az érzések előtörtek belőlem, alig vártam már, hogy találkozzak Vele.
Napról-napra jobban szeretem, jobban vágyom ölelésére és csókjára.

Hazaértem, majd lepakolva a cuccaimat egyből felhívtam Sophie-t.
Egy találkozót beszéltünk meg egy ebédlőben. Sietnem kellett, messze volt tőlem a hely. Taxit nem volt kedvem fogni, és amúgy is élvezni akarom azt, hogy hazaértem.
Fél óra aktív séta után beértem a megbeszélt találkahelyre, és meglepődve láttam, hogy Sophie már itt van.
-Szia-csillantak fel szemeim, ahogy megláttam őt.
Semmit nem változott. Ugyanaz a csodaszép lány aki 3 évvel ezelőtt volt. 
-Szia-mosolygott. Mosolya nem volt őszinte. Sőt... 
Rengeteget beszélgettünk mindenféléről, rendeltünk enni, inni.
Ugyanolyan jókat tudtunk nevetni, mint régen.
Mikor kifizettük a rendelést, úgy döntöttünk, hogy elmegyünk sétálni.
-Nem fázol?-kérdeztem nevetve.
-Nem-vigyorgott, majd fejét lehajtva ment tovább.
-Emlékszel erre a helyre?-néztem rá, mikor oda értünk, ahol utoljára csókolóztunk a szakadó esőben. Én minden pillanatára emlékszem.
Feltörtek bennem a régi emlékek, és érzések, ennek hatására teljesen libabőrös lettem.
Egymással szemben álltunk, alig volt köztünk hely.
A távolságot csökkenteni kezdtük, az idő lelassult.
Éreztem illatát, ami még mindig olyan édes.
Láttam újra arcát, ami még mindig annyira gyönyörű.
Szemeinket lehunyva közelítettünk egymás felé, ajkaink már súrolták egymást, mikor Sophie két kezét mellkasomra téve taszított el magától.
-Nem, Liam. Nem szabad. Ez nem helyes.
-Miért? Mi történt?
-liam, tudom, hogy ígéretet tettem,-mondta, miközben szemei könnyekkel teltek meg-hogy megvárlak. De nem mondtad, hogy ennyit kell várnom. Azt hittem, hogy már továbbléptél. Ezért én is-válaszolta, majd kigördülő könnycseppjét letörölte.-2 hét múlva férjhez megyek. Sajnálom-utolsó szavait kimondva már rendesen sírt, suttogva beszélt, mintha ez változtatna valamit a helyzeten. 
Szavai hallatán lelassult az idő, zúgni kezdtek a füleim, szemeimmel hunyorgatni kezdtem.
Megszólalni sem bírtam, talán jobb is így.
Sophie szó nélkül otthagyott, és továbbá is könnyeivel küszködve elszaladt.
Hiába kiáltottam volna utána, hogy várjon meg, és beszéljünk át mindent. Ezen már nincs mit szépíteni.
Önkívületi állapotban a régi kedvenc helyünkhöz, a hídhoz mentem.
Sírni sem tudtam, gondolkozni sem, csak bámultam az üres tájat.
Nem fogtam fel, hogy mi is történik pontosan.
Csak egyet tudok, de azt biztosan: rettentően fáj. 
Felmásztam a korlátra, és lenéztem.
Zuhanni akarok.
Most.
Érezni akarom, hogy milyen. 
Kezeimet előre vetettem, lábaimmal elrugaszkodtam.

Csak zuhantam és zuhantam...hihetetlenül jó érzés volt. 
Aztán egy kósza pillanatban hatalmába kerített a félelem... de már túl késő.