One Direction-Gondolatok /saját/

Ezek a gondolatok már nagyon régen tolonganak bennem... de soha nem voltam elég erős ahhoz, hogy leírjam.
Talán most jött el az ideje.
Hol is kezdjem?
Tavaly nyáron megváltozott az életem... az egész.
Fenekestül felborult.
Soha nem felejtem el a napot, mikor 2011 nyara végén egyik barátnőm linkelt nekem egy videót. És azt mondta, hogy muszáj megnéznem.
Elindítottam, de nem néztem egy másodpercet sem belőle. Egyet sem!
Többször meghallgattam, és kezdtem már dúdolgatni... kezdtem megszeretni ezt a dalt.
Gondolom tudjátok, hogy ez nem volt más, mint a WMYB. 
Aztán napok elteltével egyre többet gondoltam erre a dalra.
Úgy éreztem kezdek a hangokba beleszeretni, bár az előadókat még nem is ismertem.
Eljött az ideje, hogy utánanézzek ezeknek a fantasztikus ismeretleneknek.
Louis, Niall, Harry, Zayn és Liam.
Eleinte nehezen tanultam meg a neveket... a dalszövegeket már annál könnyebben.
Hetekkel később úgy éreztem, hogy rettenetesen beléjük szerettem.
Megnéztem az addigi össze videónaplójukat, vicces videókat, sírós videókat...
és rájöttem, hogy mennyire tökéletesek.
Számomra még a pattanásos, összetúrt hajas, pizsiben készült képeken is piszkosul helyesek.
És én teljes szívemből, őszintén szeretem őket.
Aztán tagja lettem valaminek... olyasminek ami hatalmas erőkkel bír.
Igen... 1D Family.
Még hogy nem olyan erős a fandom mit régen és mint más rajongótábor? Ez hatalmas tévedés! A Directionerek a legeslegösszetartóbb csapat, akit valaha láttam.

Eleinte minden rendben volt... aztán be kellett látnom, hogy nem is olyan egyszerű a Directionerség.
Jöttek a veszekedések, az utálkozók... és egyre több olyan szót hallottunk, ami számunkra felfoghatatlan...
Buzik, tehetségtelenek, csúnyák...

Igen, vannak akik nem látják azt, mint mi.
Igen, vannak akik nem hallják ugyan azt mint mi.
Igen, vannak akik nem érzik azt, mint mi.
De ők SOHA nem lesznek részesei olyannak, mint aminek mi részesei vagyunk. 
És ők SOHA nem fogják ugyan azt érezni, mint amit mi érzünk.
Ezért nem éri meg velük foglalkozni, és  rájöttünk, hogy együtt minden utálkozót legyőzünk!
Ami talán legjobban zavar, hogy pár ember úgy látja, a fiúk megváltoztak... és az a sok tetoválás.
NOS!
Nem hiszem, hogy Ti nem változtatok...
gondoljatok csak bele. Szerintem mindenki volt már úgy, hogy ránézett egy 2-3 évvel ezelőtt készült képre, és azt mondta: "Úr isten, hogy néztem ki.", és nevetett egy jót.
Igen, mindannyian változunk. Ez miért baj? 
És olvassátok vissza például a régi Facebook bejegyzéseiteket, hozzászólásokat. Nekem azt senki ne mondja, hogy Ti nem változtatok! 
Mert mindenki változik. Ha ez a ti esetetekben nem baj, a fiúkról mért mondjátok azt, hogy annyira nagy baj, hogy változtak?
Fogadjátok el, hogy egyszer Ők is felnőnek... ahogy Mi is. 
De ettől függetlenül Ők még mindig nem beképzelt, nagy arcú, elszállt sztárocskák.
És a tetkók...
Én személy szerint imádom az összes tetoválásukat... és nem azért, mert Directioner vagyok és kötelességemnek érzem.
Persze vannak olyanok, akik azt mondják, hogy nekik ez nem tetszik... 
Hát fogadjátok már el... hiszen ők így tökéletesek.

Lehet, hogy egy kicsit hétköznapian, és csöpögősen hangzott...
De nekem Ők a minden.
Általuk ismertelek meg titeket, és ezért örökké hálás leszek nekik.
Annyi mindent adtak nekem, amit úgy érzek SOHA nem tudok viszonozni...
Nekik köszönhetem, hogy a nehéz időkben sem adom fel... mert van egy álmom... hogy találkozzak velük.
Tudom, hogy egyszer találkozni fogunk, és meg fogom őket ölelni...
Igaz, hogy ez csak néhány másodperc, de abban a néhány másodpercben én leszek a világ legboldogabb embere.
És fogjátok fel, hogy szeretnek titeket! Jó, persze... nem tudják a neveteket, nem tudnak egyenként felsorolni minden rajongót.
De nem egyszer mondták, hogy ők minden egyes Directionert szeretnek... származástól, életkortól függetlenül.
És ti se adjátok fel. Egyszer találkozni fogtok velük, ott fogtok a koncertjükön tombolni a többiekkel együtt.
Ahogy most ezt írom, elég rendesen vissza kell tartanom a könnyeimet...
Ha belegondolok, hogy egyszer nem lesznek... és majd hetvenes éveimben a tv előtt ülve meg fogom tudni, hogy meghaltak... fogalmam sincs mi lesz velem.
Nem akarom őket elveszíteni, ahogy titeket sem! Soha!

Mert Directionernek lenni nem csak egy dolog... ez örökké fog tartani.
És soha ne adjátok fel! Mert az álmok valóra válnak... :)