Első novella

1.novella 

Túl késő...

Rengeteg ember azt gondolja, hogy annak a bizonyos Harry Stylesnek mennyire könnyű dolga van a nőkkel...
Gazdag, helyes és romantikus alkat.
De valójában nagyon kevesen tudják, hogy ez az állítás cseppet sem igaz rám.
2045 szeptember 23.-a van.
Ülök a kert végében lévő fűzfa alatt, a gondosan lenyírt fű friss illatát érzem... és gondolkozom a régi életemen.
Most sokakban felmerül a kérdés, hogy vajon mi is történt velem... illetve velünk, 35 év után. 
Liam feleségül vette Daniellet, született két gyönyörű gyerekük, és csodálatos családként élnek, London egyik külvárosi házában. Danielle már 2031-ben véget vetett karrierjének, hogy most már családjára tudjon koncentrálni. Nagyon szerencsések, hogy vannak egymásnak, akárhányszor találkozom velük, ugyanaz a fiatal és életerős embereket látom, mint régen.
Louis szintén Eleanort választotta, mint azt a bizonyos igazit. Nagyon szeretik egymást, azonban ők New Yorkban élnek. Persze a kapcsolatot tartjuk. Igazából ők a menekülést jobbnak látták, bármi másnál. De ha nekik ott jobb, áldásom rájuk. Picit nehéz volt Lou-t elengedni, hiszen nagyon hosszú időn keresztül legjobb barátok voltunk...
Zayn még 2013-ban szakított Perrie-vel, azóta sem talált rá a nagy Ő-re, csak egyfolytában mással látni. Persze semmit sem változott, folyamatosan hozza a Bradfordi Bad Boy stílust, ami nagyon jól áll neki, be kell vallani.
Niall... nos, igen. A One Direction feloszlása óta semmit nem hallottunk róla.
Sokakban ott motoszkál a kérdés, hogy 'Mi? Feloszlott az 1D?" 
A válasz a lehető legegyszerűbb: Igen.
Éveken illetve évtizedeken át annyi szeretetet és törődést kaptunk a rajongóktól, amit soha az életben nem tudnánk nekik viszonozni.
2044 augusztus 10.-én úgy döntöttünk, hogy ideje útjainknak külön utat adni, bármennyire is szeretnénk máshogy csinálni.
Egy búcsúkoncerttel búcsúztunk, amin több mint 100.000 rajongónk tombolt, még egyszer, utoljára. 21 tv csatorna közvetítette, közel 3.000.000-an néztek minket. A legcsodálatosabb érzés talán az volt, hogy a majdnem egykorú, vagy legalább a korosztályunkból való nők a kislányukkal vagy éppen a tinédzser korú lányukkal/fiukkal érkeztek.
Ők azok, akik a kezdetektől fogva támogatnak minket. Rossz volt síró szempárokkal találkozni... rettentő érzés.

Gondolom most mindenki azt kérdi, hogy "És te, Harry? Veled mi történt ennyi év alatt?" 
Megtaláltam az igazi, egyetlen szerelmemet. Fentről vigyáz rám jelenleg is.
Becsukom a szemem, és színtisztán emlékszem... mindenre!

2012. augusztus 6. 23:10

-Harry gyere már.-kiabált az ajtó elől Charlotte, majd gyorsan kimásztam a zuhany alól, megtörölköztem, megigazítottam a hajam majd miután felkapkodtam a gondosan megkészített ruháimat, kinyitottam az ajtót.
Tekintetem Lott-on(általam kitalált becenevét takarja) cikázott végig. Gyönyörű volt, mint mindig.
Barna hosszú haja hamvas vállán omlott le, tökéletes alakjára rásimult türkizkék ruhája.
-Mit nézel?-kérdezte egyik vállát felhúzva, majd gyönyörű barna szemeivel rám nézett.
-Annyira szép vagy.-mondtam végül, és becsuktam magam mögött az ajtót.

Igen. Pontosan ma 5 éve, hogy megfogadtuk: örökre legjobb barátok leszünk.
Így a mai program annyi volt, hogy reggelről meglepetés reggelivel várt az ágyam felett Lott, majd elmentünk a vidámparkba, ahol egy csodálatos délutánt töltöttünk.
Most pedig vacsorázni viszem őt.
Azonban van valami, ami mégis zavar.
Körülbelül fél éve... volt egy pillanat, amikor úgy éreztem, több van köztünk, mint szimpla barátság.
Mármint persze, jóval több van köztünk. Mi szinte lelki társak vagyunk. 
Ha valami baj van, egyből megérzem, semmi titkunk sincs egymás előtt.
Szóval térjünk vissza arra a pillanatra...
Konkrétan túl közel volt hozzám ahhoz, hogy ellen tudjak állni. Megcsókoltam.
Akkor persze azt mondtam, hogy kíváncsiságból tettem... de nem.
És napról napra jobban szeretem.
Talán eljött az ideje, hogy ennek az érzésnek utat is engedjek.
-Szóval mehetünk, Harry?-kérdezte, majd belém karolt.
-Persze.-válaszoltam mosolyogva, majd lelépkedtünk a lépcsőn és kiléptünk London zajos utcájára.
Elég hideg volt, de szerencsére hamar odaértünk az étterembe.
A lefoglalt asztalunkhoz vezettek minket, majd kihozták az ételt, és miután megettük, táncolni hívtam Lottot, kezemet felé nyújtva.
Belém karolt és a tánctérre sétáltunk.

Egyfolytában tartottuk a szemkontaktust, csak arra tudtam figyelni, hogy mennyire gyönyörű.
-Bocs, picit ügyetlen vagyok.-mondtam nevetve, mire Lott lehajtotta fejét.
-Annyira gyönyörű vagy.-suttogtam, mire újra szemembe nézett.
-Köszönöm.-mondta szemeit lehunyva, majd fejét vállamra hajtotta.
-Nincs kedved elmenni sétálni?
-De, nagyon szívesen.-válaszolta Lott.-Csak kicsit hideg van odakint.
-Sose baj!-mondtam széles mosolyra húzva a számat, majd rendeztem a számlát és elhagytuk az éttermet.
A zakómat Lott vállára terítettem, és kézen fogva sétálni kezdtünk.
Gyakran mentünk így, sokan hitték azt rólunk, hogy mi tényleg egy szerelmespár vagyunk.
Leültünk a szépen kivilágított park egyik padjára, majd úgy éreztem, vallanom kell.
-Lott, valamit mondanom kell.
-Mond csak Harry.-nézett rám, közben mosolygott.
-Szeretlek.-tudtam, hogy ebből nem érti meg, hogy miről is beszélek, mert sokszor mondjuk egymásnak ezt a szót.
-Én is szeretlek, Harry.-válaszolta, majd beletúrt a hajamba.
-De most nem erről van szó. Szeretlek. Többet érzek...
Lott tátott szájjal figyelt, majd szeméből egy könnycsepp csordult ki.
-Kérlek, ne, Harry.-válaszolta, ilyenkor már sírt.
-Mi a baj?-kérdeztem, miközben átkaroltam.
-Harry ideje, hogy bevalljak neked valamit. Pontosan ugyan így érzek. Nagyon szeretlek. Bárminél jobban. Szeretném VELED leélni az életem, és szeretném együtt tervezgetni a jövőnket. De...
-Mi az a 'De'?-kérdeztem, közben már engem is a sírás kerülgetett, látván Lott arcát, és könnyeit.
Ledobta magáról a zakómat és futásnak eredt. Fogalmam sem volt, hogy mi történik, de nem tudtam felállni onnan.
Fél óra öngyötrés után megfogtam a zakómat és hazáig sétáltam.

Egy héttel később

Napokon át hívogattam Lott-ot, de nem vette fel.
Az ágyamban feküdtem csak, mint egy darab fa.
Semmit nem ettem és senkivel nem voltam hajlandó beszélni.
Majd megcsörrent a telefonom.
Gyorsan felpattantam, de csalódottságomra ismeretlen volt a hívó.
Egy perc beszélgetés Lott anyjával...
és egy világ omlott össze bennem.
Azonnal felöltöztem, kirontottam a házból és a kórház 4.emeleti szobájába siettem.
-Lott.-rohantam be hozzá zokogva, majd levetettem magam az ágya szélére, megfogtam kezét és megpusziltam.
-Harry...én...én nagyon sajnálom.-mondta zokogva.
-Semmi baj nincs. Mért nem mondtad?-kérdeztem, miközben Lott felült az ágyában.
-Annyira sajnálom.-mondta remegő ajkakkal, szemeit összeszorította, így még több könnycsepp talált magának utat.
-Szeretlek.-válaszoltam, miközben homlokomat az ő homlokának támasztottam, közben éreztem lefolyó könnycseppjeit.
-Nem akartam, hogy tudd. Harry... körülbelül 2 napom van hátra. Nem akartam, hogy emiatt szenvedj és beárnyékolja a betegségem a kapcsolatunkat. De tudnod kell, hogy örökké szeretni foglak, nagyon vigyázz magadra.
-NE BÚCSÚZKODJ HALLOD? MEG NE MERÉSZELD, HOGY ITT HAGYSZ, HALLOD LOTT?-zokogtam, közben megpróbáltam könnycseppjeimet visszafolytani.
Szemeibe megbánást és kétségbeesettséget láttam. Egyre közelebb mentem hozzá, majd hajába túrtam és megcsókoltam.
Csókunk heves csókcsatává vált, amit Lott szakított félbe.
-Kérlek vörös rózsát hozz majd a síromra. Az a kedvencem.-mondta mosolyogva.
Lehajtottam fejemet ölébe, és csak zokogtam.

***

Még aznap elment.
Feladta a harcot, de legalább tudtam, hogy ő is ugyan úgy érez.

Egy szál vörös rózsát szakítottam le, majd a temetőbe siettem és letettem a sírra.
Néha még mindig úgy érzem, hogy itt van velem.
Érzem érintését, hallom nevetését, érzem illatát és látom kedves mosolyát.
Rengeteg álmomban találkoztunk már, és tudom, nemsokára újra együtt leszünk.
Ma már csak mosolygok a kapcsolatunkon. 
Hogy valamiért így kellett lennie mindennek. 
Valamiért így kellett, hogy történjen.
Lehet, hogy kell számomra egy őrangyal.
Tudom, hogy fentről mindig vigyáz rám.
Szerelmünk örök, és halhatatlan... 
-Nagyon szeretlek.-suttogtam mosolyra húzott szájjal, majd egy fuvallat jött. Talán a válasz. 
"A szerelmünk olyan, mint a szél.
Nem látom, de mégis érzem..."